Lugosi Viktória: Ajvé

A 2001. évi ünnepi könyvhét egyik felfedezése volt az első könyves szerző regénye, amely mára "trendi retrókönyvvé" érett, komoly irodalmi értékkel. A kötet egy budapesti zsidó polgári család története a hatvanas években. Szeretni való és elviselhetetlen figurákkal, egy érzékeny és megvesztegethetetlenül őszinte kislány bátor humorával. A Kádár-korszak főzelékszagú mindennapjai, Szabad Európával, a szocializmusba való beletörődéssel, a hatalom abszurditásán való ironikus összekacsintással.

A remekbeszabott szocialista rekvizítumok között három generáció mindennapjaiba pillanthatunk bele: a régimódi nagymama, az elvált anya és második férje, valamint a hatéves kislány él együtt egy veszekedéstől hangos, de szeretetteljes családban. Lugosi Viktória az érezhetően önéletrajzi történetben a kislány szemszögéből láttatja a családi és tágabb környezetet, amelyben fölcseperedik. Teszi ezt könnyedén, magával ragadó erővel, sodró lendülettel, humorral és erőteljes figurateremtő képességgel. Ahogy olvassuk, szinte érezzük a helyszínek szagát, lelki szemeink előtt megelevenednek a leírt tárgyak. Végül minden könnyedsége és kedves humora ellenére szívszorító történet kerekedik ki a regényből, amelynek hátsó borítóján ezt írja Jancsó Miklós: "Egyvégtében Agatha Christie-t szokott olvasni az ember, meg Chandlert, meg Lukosi Viktóriát. Bizony, őt is. Egyvégtében."

"A regény legmarkánsabb prózatechnikai vonása, hogy elbeszélője a jólnevelt, értelmes és ennek megfelelően szorongással teli kislány. Az ő tudatán át értesülünk mindenről: az értékelés gesztusát legtöbbször nélkülözve, nyíltan és elfogultság nélkül, filmfelvevő-szerűen tárja elénk a felnőtt világ olykor nehezen követhető eseményeit. Amolyan teremtett ideális elbeszélővel van dolgunk, hiszen a gyermeki nézőpontba szervesen illeszkedik a későbből visszatekintő felnőtt emlékező tudata is. Mindig újra elágazó, majd összesimuló történetfolyondár ez a regény. A lazán kapcsolódó epikus részek közé pergő dramatikus-párbeszédes jelenetek ékelődnek, melyek jó érzékkel vegyítenek humort és tragikumot. A könyv legszebb vonulatát mégis a tárgyak rajzolják ki. Ahogy az embereknek, úgy ezeknek is egyedi és megismételhetetlen történetük van. Lugosi Viktória kivételes együttérzéssel tekint szereplőire. Könyvében minden embernek, és az élet mindem kellékének, még a lyukas nejlonharisnyának is, joga van a létezéshez. Ritka, becses üzenet ez - s ezért lehet, hogy regénybeli Berekfa utcai lakásból nem csak a múltra és a korabeli Budapest miliőjére, de egy szebbnek remélt jövő felé is tágas kilátás nyílik." (részletek Orosz Ildikó kritikájából)