A huszonegy éves párizsi lány 1942 áprilisában kezdett bele naplója írásába, amit egészen 1944 márciusáig, ő és családja deportálásáig folytatott. Édesapja Raymond Berr vegyészmérnök, egy cég alelnökeként a francia ipar fontos szereplője volt. Hélne angol irodalmat tanult a Sorbonne egyetemen, és Shakespeare-ről írt szakdolgozata után Keats költészetéről szóló disszertációjára készült. A bergen-belseni koncentrációs táborban nem sokkal a felszabadító amerikai katonák megérkezte előtt hal meg. A naplót a lány vőlegénye őrizte több mint ötven éven keresztül, aki a család idős szakácsnéjától kapta meg. A különleges irodalmi mű és történelmi forrás a művelt és érzékeny lány szemén keresztül mutatja be a megszállt Párizs és az ott élő zsidók mindennapjait. Az irodalmi hivatkozásokkal teli naplóbejegyzések középpontjában eleinte a mindennapok örömei (olvasmányok, kirándulások, koncertek) és egy kezdődő szerelem által keltetett bizonytalan érzelmek és vívódások állnak. Az év nyarán azonban a németek először hurcolják el a családfőt, akit ugyan ekkor még elengednek, de véglegesen elkezdődik a család üldöztetése. Hélne Berr tudatában van, hogy valami borzalom készülődik, és egy hosszabb szünet után 1943 októberében azért kezdi újra az írást, hogy az utókor számára megőrizze és átadja emlékeit. Az irodalmi értelemben is igényes, megrázó művet Závada Pál író előszava, utószó és egy fényképmelléklet egészíti ki. A francia Anne Frank naplójaként is aposztrofált mű eredetileg 2008-ban jelent meg francia nyelven.Olvasói vélemény Héléne Berr naplójáról, melyet terjedelmi okból teszünk közzé itt, a blogbejegyzésben:
A háborúk tragikusságuk mellett mély érzelmeket hoznak elő. A napló nagyon személyes műfaj, az egyén érzései, gondolatai, hangulatváltozásai a meghatározóak, nem a történések.
Anne Frank naplóját régóta ismerem. Kíváncsi lettem a csak néhány évvel idősebb francia lány gondolataira, emberi tartására. Nagyon örülök, hogy ezt a könyvet elolvashattam. Egy tisztán látó, érző, erős akaratú lány azért ír le mindent, mert "... tudniuk kell az embereknek, hogy felkészültem a sorsomra". Valami rettenetes lehetett pedig az, mi el sem tudjuk képzelni: látni a természet megújulását 1942 tavaszán, örömmel feltöltődve hazajönni egy-egy vidéken töltött nap után Párizsba, a megszokott környezetbe. Látni az emberek megváltozott hangulatát, viselkedését. Még a borzalmasan fájó ujjának is örülni, mert "mintegy felszabadít a többi dolog alól, igazi áldás". Gyötrődni a szerelem miatt is, hiszen nem meri átadni magát az érzésnek, mert félti a fiút, a társat, hiszen jövő nélkülinek tudja, érzi a kapcsolatot... Nem szeretne fájdalmat okozni senkinek, de ehhez óriási erő kell!
Nagy lelki válságot jelentett a sárga csillag viselése is, majd a külföldi zsidó állampolgárok internálása. Mindezt elviselni csak néhány megértő barát és a sok hegedülés, közös zenehallgatás, rengeteg olvasás segített. Még borzalmasabbá válik a helyzet, amikor megkezdődik a zsidó származású tisztviselők, kereskedők letartóztatása. A főhős édesapját "állítólag" csak azért vitték el, mert "rosszul" volt felvarrva a sárga csillagja.
Gyorsan haladnak az események: elkezdődnek az ágyúzások, bombázások. Az úgynevezett "szabad zónába" való átjutás foglalkoztatja a családot, de egyelőre gyávaságnak tartják a menekülést. Szerencsére olyan emberekkel is gyakran találkozik, akik együttérzésükről biztosítják! Iszonyatos történeteket hallanak a deportálásokról... Elkeseríti őket az apa fogva tartása... Egyre kevesebbet ír, már csak a tényeket jegyzi le, hogy el ne felejtse őket.
Eljött az 1943. év. Így kezdi: "... azért kell folytatnom a naplóírást, hogy később az emberek értsék, milyen volt ez a korszak. Tudom, sokaknak nálam sokkal több mondanivalójuk van, mert borzalmasabb dolgok történtek velük, mint velem... Ez persze nem jelenti azt, hogy gyáván hallgatnom kellene, hiszen mindenki tehet valamit a maga módján. Ha pedig megteheti, meg is kell tennie." (Sajnos nem vagyok biztos benne, hogy mindenki így gondolkodott!)
Az írás egy kicsit mindig megkönnyebbülést is jelentett Héléne-nek: "Nem félek attól, ami rám vár, azt hiszem, el tudom majd fogadni..., inkább attól tartok, hogy az álmom, az én szép álmom nem valósulhat meg." Persze nem csak álmodozik, ír, igen sokat tesz a gyerekekért, menti, gondozza, tanítgatja őket.
Fenyeget az elhurcolás! Milyen jellemző, hogy mit őrizne meg! Szeretné megmenteni a hegedűjét, a piros asztalvédőjét, mert alatta őrzi Jean leveleit, a napló lapjait és néhány könyvét. "Mostanra sivatag lett az életem." - írja október végén. Milyen szívszorító egy hoszonévestől ezt olvasni: "Ha eszembe jutnak a többiek, azok, akiknek van idejük, hogy megvárják a dolgok végét, vagyis az úgynevezett "normális" emberek, akkor azt gondolom, a háborúnak nemsokára vége, és már csak hat hónapot kell kibírni. Mi az a hat hónap ahhoz képest, amit idáig el kellett viselnünk? Ha viszont magamba nézek, csak komor és szomorú dolgokat látok, és egyfolytában szorongok, mert állandóan az jár a fejemben, hogy biztosan vár rám megmérettetés."
Tehetséges irodalomtörénész, tudós lett volna Héléne-ből, mélyreható fejtegetéseket közöl olvasmányairól.
Decembertől romlik a helyzet, Héléne is egyre nyugtalanabb, rémálmok gyötrik: "A saját sorsom nem izgat. Amit rám mérnek, kibírom. A többiek sorsa miatt aggódom nagyon."
Gondolkozzunk el mindannyian a következőkön: "Amikor leírom a szót, "zsidó", nem kezdek el azonnal másképp gondolkodni, hiszen az én értelmezésemben ilyesfajta megkülönböztetés nem létezik: nem érzem, hogy különböznék a többi embertől, soha nem gondolok úgy magamra, mint egy elkülönített csoport tagjaként, és talán ezért is szenvedek ennyire, mert én ezt az egészet nem értem. Fáj látni, hogy a gonosz eluralkodik az emberiségen."
1944. Az utolsó év!
"Vajon kitartok? Ez a gyötrelmes kérdés foglalkoztat most a legjobban. Vajon kitartunk-e mindannyian?" Ismét hosszabban ír az eseményekről, hiszen egyre több ismerős családot deportálnak.
De eddig tart a napló!
1944. március 27-én, Héléne 23. születésnapján szüleivel együtt deportálják. Auschwitzba kerül, majd Bergen-Belsenbe, ahol a rossz bánásmód és a tífusz végez vele, 1945. április 1-jén, néhány nappal azelőtt, hogy az angol csapatok felszabadítják a tábort.
A naplót Héléne fivére eljuttatta szerelméhez, Jean Morawieckihez, aki ezeket írta: "Az olyan emberek, mint Héléne - ha volt egyáltalán hozzá hasonló lény -, nem pusztán szépségükkel és erejükkel bűvölik el a többieket. Csak úgy árad belőlük a szépség valódi, mélyebb jelentése, és erőt adnak azoknak, akik képesek a megértésre. Nekem Héléne a nagybetűs Erőt jelentette - a sugárzó Erőt, amely mágnesként vonz, szépséges, harmonikus, magával ragadó, bizalommal és tisztességgel teli. Most mindez elvész... Héléne elválásunk után is egyre nagyobb és nagyobb helyet foglalt el a lelkemben. A jobbik felemet mindig is neki tartogattam. Magára hagytam, pedig nem volt biztonságban!" (A fiú nem menekült, az ellenállásban aktívan dolgozott.) Az eredeti kézirat a XX. századi zsidó történelem múzeumába került. "Legyen ez a napló a minden időkön átívelő túlélés dokumentuma, őrizze az elnyomottak és megsemmisítettek emlékét."
Gyönyörű, felemelő olvasmány. Nagyon örülök, hogy megismerkedtem vele. Sokan, nagyon sokan olvassák el, hogy lelkiekben gazdagodjanak! Olvassák el fiatalok és idősek, gyűlölködők, hogy megváltozzanak, megértők, hogy még tisztábban lássanak, asszonyok, hogy felemelő, de tragikus női sorsokkal ismerkedjenek meg, és férfiak, hiszen általános emberi értékek pusztultak, de nem haltak ki!
Lehet, hogy többet írtam, idéztem, mint kellett volna, de a gyönyörű fogalmazás, a finom hangvétel magával ragadott.
"Könyvek"
Bejegyzések
