Schrobsdorff, Angelika: Te nem vagy olyan, mint más anyák

Timi ajánlja kedvenc regényét a pályázatunkra:

Különleges családregény egy lány tollából, különleges kapcsolatáról az anyjával és a családja többi tagjával, egy valóban nem mindennapi nőről a második világháború előtt, alatt és után. A könyv a család sorsán keresztül ábrázolja Németország akkori helyzetét, a háború elől elmenekülő családok, gyerekek életét, magán a családon belül pedig egy olyan nő sorsát és viszonyát férjéhez, gyermekeihez, szeretőihez, amilyen nőt az olvasó valószínűleg nem tudott elképzelni az akkori, jóval konzervatívabbnak gondolt, vérzivataros időkben. Lebilincselő, nagy formátumú, érdekes családregény.

Egyedi hangvételű kötetében Angelika Schrobsdorff az édesanyjának állít emléket. Művében egy olyan személyes történettel ismerkedhetünk meg, amely őszintén szól a 20. században átélt eseményekről. A levelek, fényképek, baráti beszélgetések, illetve emlékek alapján összeállított írás nem csupán Elza Kirschner életét mutatja be, hanem azon keresztül a második világháború kitörése előtti, alatti és utáni náci Németországot is hűen ábrázolja, illetve azokat a következményeket, amelyek emiatt a vagyonos zsidó családot érintették. A berlini események, a bujdosás és szökés, melynek kényszere keresztbe töri a fiatal Elza, azelőtt hangversenyekhez és színházi előadásokhoz, tóparti vakációkhoz szokott életét. Az ekkor már Erik Schrobsdorff feleségeként és két kisgyermek anyjaként élő Elza egy idegen országban, Bulgáriában kénytelen új életet kezdeni, amely minden téren mást tartogat számára. A személyes és történelmi utalásokkal egyaránt ellátott kötet akkor még gyermek szerzője kritikusan, ugyanakkor csodálattal ír a fontos történelmi időszak minden jegyét és emlékét magában hordozó édesanyjáról.

Lugosi Viktória: Ajvé

A 2001. évi ünnepi könyvhét egyik felfedezése volt az első könyves szerző regénye, amely mára "trendi retrókönyvvé" érett, komoly irodalmi értékkel. A kötet egy budapesti zsidó polgári család története a hatvanas években. Szeretni való és elviselhetetlen figurákkal, egy érzékeny és megvesztegethetetlenül őszinte kislány bátor humorával. A Kádár-korszak főzelékszagú mindennapjai, Szabad Európával, a szocializmusba való beletörődéssel, a hatalom abszurditásán való ironikus összekacsintással.

A remekbeszabott szocialista rekvizítumok között három generáció mindennapjaiba pillanthatunk bele: a régimódi nagymama, az elvált anya és második férje, valamint a hatéves kislány él együtt egy veszekedéstől hangos, de szeretetteljes családban. Lugosi Viktória az érezhetően önéletrajzi történetben a kislány szemszögéből láttatja a családi és tágabb környezetet, amelyben fölcseperedik. Teszi ezt könnyedén, magával ragadó erővel, sodró lendülettel, humorral és erőteljes figurateremtő képességgel. Ahogy olvassuk, szinte érezzük a helyszínek szagát, lelki szemeink előtt megelevenednek a leírt tárgyak. Végül minden könnyedsége és kedves humora ellenére szívszorító történet kerekedik ki a regényből, amelynek hátsó borítóján ezt írja Jancsó Miklós: "Egyvégtében Agatha Christie-t szokott olvasni az ember, meg Chandlert, meg Lukosi Viktóriát. Bizony, őt is. Egyvégtében."

"A regény legmarkánsabb prózatechnikai vonása, hogy elbeszélője a jólnevelt, értelmes és ennek megfelelően szorongással teli kislány. Az ő tudatán át értesülünk mindenről: az értékelés gesztusát legtöbbször nélkülözve, nyíltan és elfogultság nélkül, filmfelvevő-szerűen tárja elénk a felnőtt világ olykor nehezen követhető eseményeit. Amolyan teremtett ideális elbeszélővel van dolgunk, hiszen a gyermeki nézőpontba szervesen illeszkedik a későbből visszatekintő felnőtt emlékező tudata is. Mindig újra elágazó, majd összesimuló történetfolyondár ez a regény. A lazán kapcsolódó epikus részek közé pergő dramatikus-párbeszédes jelenetek ékelődnek, melyek jó érzékkel vegyítenek humort és tragikumot. A könyv legszebb vonulatát mégis a tárgyak rajzolják ki. Ahogy az embereknek, úgy ezeknek is egyedi és megismételhetetlen történetük van. Lugosi Viktória kivételes együttérzéssel tekint szereplőire. Könyvében minden embernek, és az élet mindem kellékének, még a lyukas nejlonharisnyának is, joga van a létezéshez. Ritka, becses üzenet ez - s ezért lehet, hogy regénybeli Berekfa utcai lakásból nem csak a múltra és a korabeli Budapest miliőjére, de egy szebbnek remélt jövő felé is tágas kilátás nyílik." (részletek Orosz Ildikó kritikájából)

Berr, Héléne: naplója (1942-1944)

A huszonegy éves párizsi lány 1942 áprilisában kezdett bele naplója írásába, amit egészen 1944 márciusáig, ő és családja deportálásáig folytatott. Édesapja Raymond Berr vegyészmérnök, egy cég alelnökeként a francia ipar fontos szereplője volt. Hélne angol irodalmat tanult a Sorbonne egyetemen, és Shakespeare-ről írt szakdolgozata után Keats költészetéről szóló disszertációjára készült. A bergen-belseni koncentrációs táborban nem sokkal a felszabadító amerikai katonák megérkezte előtt hal meg. A naplót a lány vőlegénye őrizte több mint ötven éven keresztül, aki a család idős szakácsnéjától kapta meg. A különleges irodalmi mű és történelmi forrás a művelt és érzékeny lány szemén keresztül mutatja be a megszállt Párizs és az ott élő zsidók mindennapjait. Az irodalmi hivatkozásokkal teli naplóbejegyzések középpontjában eleinte a mindennapok örömei (olvasmányok, kirándulások, koncertek) és egy kezdődő szerelem által keltetett bizonytalan érzelmek és vívódások állnak. Az év nyarán azonban a németek először hurcolják el a családfőt, akit ugyan ekkor még elengednek, de véglegesen elkezdődik a család üldöztetése. Hélne Berr tudatában van, hogy valami borzalom készülődik, és egy hosszabb szünet után 1943 októberében azért kezdi újra az írást, hogy az utókor számára megőrizze és átadja emlékeit. Az irodalmi értelemben is igényes, megrázó művet Závada Pál író előszava, utószó és egy fényképmelléklet egészíti ki. A francia Anne Frank naplójaként is aposztrofált mű eredetileg 2008-ban jelent meg francia nyelven.

Olvasói vélemény Héléne Berr naplójáról, melyet terjedelmi okból teszünk közzé itt, a blogbejegyzésben:

A háborúk tragikusságuk mellett mély érzelmeket hoznak elő. A napló nagyon személyes műfaj, az egyén érzései, gondolatai, hangulatváltozásai a meghatározóak, nem a történések.

Anne Frank naplóját régóta ismerem. Kíváncsi lettem a csak néhány évvel idősebb francia lány gondolataira, emberi tartására. Nagyon örülök, hogy ezt a könyvet elolvashattam. Egy tisztán látó, érző, erős akaratú lány azért ír le mindent, mert "... tudniuk kell az embereknek, hogy felkészültem a sorsomra". Valami rettenetes lehetett pedig az, mi el sem tudjuk képzelni: látni a természet megújulását 1942 tavaszán, örömmel feltöltődve hazajönni egy-egy vidéken töltött nap után Párizsba, a megszokott környezetbe. Látni az emberek megváltozott hangulatát, viselkedését. Még a borzalmasan fájó ujjának is örülni, mert "mintegy felszabadít a többi dolog alól, igazi áldás". Gyötrődni a szerelem miatt is, hiszen nem meri átadni magát az érzésnek, mert félti a fiút, a társat, hiszen jövő nélkülinek tudja, érzi a kapcsolatot... Nem szeretne fájdalmat okozni senkinek, de ehhez óriási erő kell!

Nagy lelki válságot jelentett a sárga csillag viselése is, majd a külföldi zsidó állampolgárok internálása. Mindezt elviselni csak néhány megértő barát és a sok hegedülés, közös zenehallgatás, rengeteg olvasás segített. Még borzalmasabbá válik a helyzet, amikor megkezdődik a zsidó származású tisztviselők, kereskedők letartóztatása. A főhős édesapját "állítólag" csak azért vitték el, mert "rosszul" volt felvarrva a sárga csillagja.

Gyorsan haladnak az események: elkezdődnek az ágyúzások, bombázások. Az úgynevezett "szabad zónába" való átjutás foglalkoztatja a családot, de egyelőre gyávaságnak tartják a menekülést. Szerencsére olyan emberekkel is gyakran találkozik, akik együttérzésükről biztosítják! Iszonyatos történeteket hallanak a deportálásokról... Elkeseríti őket az apa fogva tartása... Egyre kevesebbet ír, már csak a tényeket jegyzi le, hogy el ne felejtse őket.

Eljött az 1943. év. Így kezdi: "... azért kell folytatnom a naplóírást, hogy később az emberek értsék, milyen volt ez a korszak. Tudom, sokaknak nálam sokkal több mondanivalójuk van, mert borzalmasabb dolgok történtek velük, mint velem... Ez persze nem jelenti azt, hogy gyáván hallgatnom kellene, hiszen mindenki tehet valamit a maga módján. Ha pedig megteheti, meg is kell tennie." (Sajnos nem vagyok biztos benne, hogy mindenki így gondolkodott!)

Az írás egy kicsit mindig megkönnyebbülést is jelentett Héléne-nek: "Nem félek attól, ami rám vár, azt hiszem, el tudom majd fogadni..., inkább attól tartok, hogy az álmom, az én szép álmom nem valósulhat meg." Persze nem csak álmodozik, ír, igen sokat tesz a gyerekekért, menti, gondozza, tanítgatja őket.

Fenyeget az elhurcolás! Milyen jellemző, hogy mit őrizne meg! Szeretné megmenteni a hegedűjét, a piros asztalvédőjét, mert alatta őrzi Jean leveleit, a napló lapjait és néhány könyvét. "Mostanra sivatag lett az életem." - írja október végén. Milyen szívszorító egy hoszonévestől ezt olvasni: "Ha eszembe jutnak a többiek, azok, akiknek van idejük, hogy megvárják a dolgok végét, vagyis az úgynevezett "normális" emberek, akkor azt gondolom, a háborúnak nemsokára vége, és már csak hat hónapot kell kibírni. Mi az a hat hónap ahhoz képest, amit idáig el kellett viselnünk? Ha viszont magamba nézek, csak komor és szomorú dolgokat látok, és egyfolytában szorongok, mert állandóan az jár a fejemben, hogy biztosan vár rám megmérettetés."

Tehetséges irodalomtörénész, tudós lett volna Héléne-ből, mélyreható fejtegetéseket közöl olvasmányairól.

Decembertől romlik a helyzet, Héléne is egyre nyugtalanabb, rémálmok gyötrik: "A saját sorsom nem izgat. Amit rám mérnek, kibírom. A többiek sorsa miatt aggódom nagyon."

Gondolkozzunk el mindannyian a következőkön: "Amikor leírom a szót, "zsidó", nem kezdek el azonnal másképp gondolkodni, hiszen az én értelmezésemben ilyesfajta megkülönböztetés nem létezik: nem érzem, hogy különböznék a többi embertől, soha nem gondolok úgy magamra, mint egy elkülönített csoport tagjaként, és talán ezért is szenvedek ennyire, mert én ezt az egészet nem értem. Fáj látni, hogy a gonosz eluralkodik az emberiségen."

1944. Az utolsó év!

"Vajon kitartok? Ez a gyötrelmes kérdés foglalkoztat most a legjobban. Vajon kitartunk-e mindannyian?" Ismét hosszabban ír az eseményekről, hiszen egyre több ismerős családot deportálnak.

De eddig tart a napló!

1944. március 27-én, Héléne 23. születésnapján szüleivel együtt deportálják. Auschwitzba kerül, majd Bergen-Belsenbe, ahol a rossz bánásmód és a tífusz végez vele, 1945. április 1-jén, néhány nappal azelőtt, hogy az angol csapatok felszabadítják a tábort.

A naplót Héléne fivére eljuttatta szerelméhez, Jean Morawieckihez, aki ezeket írta: "Az olyan emberek, mint Héléne - ha volt egyáltalán hozzá hasonló lény -, nem pusztán szépségükkel és erejükkel bűvölik el a többieket. Csak úgy árad belőlük a szépség valódi, mélyebb jelentése, és erőt adnak azoknak, akik képesek a megértésre. Nekem Héléne a nagybetűs Erőt jelentette - a sugárzó Erőt, amely mágnesként vonz, szépséges, harmonikus, magával ragadó, bizalommal és tisztességgel teli. Most mindez elvész... Héléne elválásunk után is egyre nagyobb és nagyobb helyet foglalt el a lelkemben. A jobbik felemet mindig is neki tartogattam. Magára hagytam, pedig nem volt biztonságban!" (A fiú nem menekült, az ellenállásban aktívan dolgozott.) Az eredeti kézirat a XX. századi zsidó történelem múzeumába került. "Legyen ez a napló a minden időkön átívelő túlélés dokumentuma, őrizze az elnyomottak és megsemmisítettek emlékét."

Gyönyörű, felemelő olvasmány. Nagyon örülök, hogy megismerkedtem vele. Sokan, nagyon sokan olvassák el, hogy lelkiekben gazdagodjanak! Olvassák el fiatalok és idősek, gyűlölködők, hogy megváltozzanak, megértők, hogy még tisztábban lássanak, asszonyok, hogy felemelő, de tragikus női sorsokkal ismerkedjenek meg, és férfiak, hiszen általános emberi értékek pusztultak, de nem haltak ki!

Lehet, hogy többet írtam, idéztem, mint kellett volna, de a gyönyörű fogalmazás, a finom hangvétel magával ragadott.

"Könyvek"

Oz, Amos: Szeretetről, sötétségről

Amos Oz művét az izraeli Száz év magányként is emlegetik. Írása egy hatalmas, több évtizeden átívelő regény: az önéletrajz apropóján nemcsak egy tipikus zsidó család sorsát, a holokauszt tragédiáját meséli el, de szemlélteti az államalapítás előtti, alatti és utáni idők nehézségeit, Izrael semmihez sem hasonlítható hangulatát - mindezt eredeti, magával ragadó, karizmatikus stílusban teszi, az értelem, érzelem, intuíció, a humor és az írói varázslat minden eszközével felfegyverkezve.

Oz családja archetipikus bevándorló család: Mussmanék Ukrajnából menekülnek az antiszemitizmus miatt előbb Lengyelországba, majd Prágába, végül Jeruzsálembe, ahol az érzékeny, intelligens, négy-öt nyelven beszélő Fanja férjhez megy Klausnerhez, egy költői vénával megáldott, tizenhat-tizenhét nyelven olvasó, kétbalkezes szobatudóshoz. Fiuk, Ámosz a negyvenes-ötvenes évek Jeruzsálemében nő fel. 1952 januárjában Fanja Mussman, az író depressziós édesanyja öngyilkos lesz. Oz ezután szakít jobboldali apjával, tizenöt évesen egy kibucba megy traktorosnak (ott veszi fel az Oz nevet, amelynek jelentése: bátorság), és harminc évig kibuclakóként próbálja megtalálni, kikovácsolni saját identitását. A könyv ugyanakkor Izrael Állam története is, az egész korszak története, az Ozzal együtt felnőtt zsidóké, akik túlélőkként egy lakatlan szigeten kötöttek ki, és otthont építettek maguknak.

Vámos Miklós: Apák könyve

Vámos Miklós sikeres anyaregénye (Anya csak egy van) után most megírta az Apák könyvét, amely azonban vajmi kevéssé hasonlít párdarabjához. Amíg az előző igen koncentráltan ábrázolt egy szűk tárgyi környezetet és emberi világot, ez utóbbi a közép-európai és a magyar história háromszáz esztendejének történelmi dimenziójában fest tablóképet egy zsidó családról, szinte a klasszikus családregények modorában.

Ebben a keretben tizenkét fejezet során beszéli el az író a Stern (utóbb Csillag) família nemzedékeinek életét, éspedig a magánélet fejleményeire koncentrálva. Vámos látszólag elvész a családi élet apró-cseprő ügyeiben, szinte kirekeszti a külvilág - pontosabban a "nagypolitika" - történéseit, a magánéleti viszonyokat ábrázolja, helyenként minuciózusan, de mindig kedvtelve beszélve a köznapi mozzanatokról. És mégis: a történelem, a politika folyton beavatkozik az életükbe, mégpedig rendre kényelmetlenül, zaklatón, aggasztón, olykor életveszélyesen. Bármennyire is egymásra figyelnek Sternék, a rémes 20. század nagy fordulatait aligha tarthatják távol maguktól: a zsidótörvények, a háború, a Rajk-per, '56 keretezi sorsukat. És annak a folytonos érzete, amit a zsidó sors jelent számukra. A Sternek, illetve Csillagok sorsa voltaképp az eltávozás és a hazatalálás, az emigráció és az otthonteremtés váltakozását példázza: e természetes emberi ragaszkodás-kötődés és a sors meghatározta taszítások, elválások furcsa, megszokhatatlan, mégis történelmi szükségszerűséget mutató dialektikáját. Mi minden megesik háromszáz esztendő alatt egy családdal! - sugallja Vámos Miklós, pedig valamennyi Stern csak egyet akar: valahogy boldogulni, a kríziseket túlélni, normális emberi kapcsolatokat fönntartani.

És az egymást követő nemzedékek férfiai gondolataikat, tapasztalataikat, fölismeréseiket egy régi-régi, vászonba kötött füzetben, az "apák könyvében" rögzítik. Ennek bejegyzéssora adja a regény textusának egyik rétegét; a másikat az írói narráció. Mindkettő kiváló alkalom Vámos Miklós számára, hogy az egymást követő korok stílusában szóljon, ha kell a nyelvújítást megelőző archaikussággat, ha kell, biedermeier negédességgel, de mindig egyszerre mértéktartóan és meggyőző kifejezőerővel. Az író végső soron belső látású korrajzot alkot, azt ábrázolja, miként élte át egy magyarországi zsidó család az elmúlt három évszázadot, és milyen tapasztalati anyag fogalmazódott meg mindebből az "apák könyvében". Ilyenformán a hagyományos családregénybe egy különös optikájú, igen nagy belvilágú korrajz ötvöződik. (Legeza Ilona)

"Az apák könyve családregény. Tizenkét nemzedékről szól, legfőbbképp azoknak elsőszülötteiről, háromszáz évnyi utazás a magyar térben és időben, a magyar történelemben és sorsban, valamint a magyar nyelvben is, hiszen az 1700-as években kezdődő história nyelve valamelyest igazodik a cselekmény zsinórjához, azaz fokozatosan fiatalodik. Ajánlom az Apák könyvét az édesapáknak. Meg a fiaiknak. Meg a hozzájuk gyöngéd vagy rokoni szállal kötődő asszonyoknak és lányoknak" (Vámos Miklós)

Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben

Egy rendkívül bonyolult anya-fiú kapcsolat története: egy család hányattatásokkal teli élete a magyar történelem viharaiban. Dr. Vajda Ödönné a 30-as években a felső tízezer ünnepelt tagja volt. Amikor férje zsidó származása miatt nem dolgozhat tovább ügyvédként, egyedüli családfenntartó lesz. Elkényeztetett fia azonban nem egyszerű eset, miközben a vészkorszakban a nyilasok börtönét is megjárja zsidók bújtatása miatt. A Rákosi-korszak kezdetén aztán az anyát egy jól megrendezett kirakatperben elítélik, rémhírterjesztéssel vádolva. Egyedül marad az akkor tizenkilenc éves Miklós, aki éppen Sturm und Drang lázadó korszakát éli. Egyetlen segítője apja első felesége, a színésznő Bajor Gizi, aki leveleivel próbálja elérni barátnője kiszabadulását. Bajor Gizi rendületlenül bombázza leveleivel Rákosi Mátyást, meg Révai Józsefet, s végül sikerül elérnie a büntetés megszakítását. Az anya 1956-ban a börtöntől való újabb félelmében Amerikát választja, ahol új életet kezd, és a ritka találkozásokat leszámítva fiával már csak írásban érintkezhetnek. Ez a vallomásos, bensőséges írás - tulajdonképpen életregény - föltárja az anya-fiú kapcsolat bonyolultsága és ellentmondásossága felett átívelő lényegét: a fájdalmas, megértő szeretetet.